2. Fejezet

Ködös emlékképek jelentek meg a szemem előtt. Egy város fényei, egy sötét sikátor és néhány fiatal fiú. Talán csak pár év lehetett köztünk. Egy sikoltás. Úgy hasított bele az éjszakába, akár a kilőtt puskagolyó. A helyszín megváltozott, egy koszos szobában álltam, pár méterre tőlem egy fiatal lányt körbevett négy fiú. Nevetgéltek, lökdösték egymást, majd párszor belerúgtak a lányba. Ő csak feküdt a kemény betonon és némán sírt. Úgy láttam, hogy már feladta, hogy küzdjön az életéért. A legfiatalabb fiú kiment a szobából, aztán amikor visszaért a kezében három kés volt. Nem voltak nagyok, de volt egy megérzésem, hogy nagyon rosszban sántikálnak. Nem tudtam elképzelni, mi fog történni, türelmetlenül közelebb léptem, de egy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha a tudatalattim tisztában lett volna azzal, hogy nekem nem itt van a helyem, ám az álom újból megtréfált.  A hely ugyanaz maradt, de a körülmények megváltoztak. A szoba közepén feküdt a lány, a fiúk éppen locsolták valamivel. Felém nézett és mintha meglátott volna. A tekintetében láttam a feladást. Nem akart már tovább harcolni, hiszen nem volt több ereje. Halványan elmosolyodott, majd újra lehunyta szemeit. Nem tudtam tovább nézni, elfordítottam a fejem és reménykedtem, hogy vége szakad. Kíváncsiságom győzött, újra odanéztem. Vékony testét mély vágások borították, amikből még mindig szivárgott a vér. Meggyötört arcán megannyi zúzódás, az orra is valószínűleg törött. Ajka felszakadt, a szemeiben kezdett kinyúzni a fény. Láttam, ahogy a lábától kezdve szalad föl a láng a testén, élesen felkiáltott, de a fiúk csak kinevették.
- Nézd má’! A kis kurva még mindig dugni akar. – A dagadt srác úgy beszélt szerencsétlenről, mintha egy tárgy lenne. Hangjában megvetés bujkált. A lány újból felém nézett, kikerekedett szemmel figyeltem, ő pedig túlvilági tekintettel mered rám.* Sikítottam.

Csukott szemmel tapogatóztam körbe, de kezeim csak selymes anyagot markoltak. Egy meleg érintést éreztem az arcomon, ennek hatására kipattantak a szemeim. Testem izzadt volt, a tüdőmből sípolva szakadt ki a levegő. Riadtan néztem a mellettem ülő sötét alakra. Még mindig az álmom hatása alatt voltam, rettegtem.
- Yuu… - halk hangon szólt hozzám, ami megnyugtatott, hogy ez nem a valóság volt. Visszarántott a jelenbe, a sötét hálószobába. Uruha mellettem ült az ágyon, a keze a levegőben megállt, amikor arcon simított. Aggódó tekintettel nézett rám, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Nyeltem egyet, bár a torkom még mindig száraz volt a zihálástól. Közelebb hajolt hozzám, a kezét óvatosan a vállamra helyezte. Tágra nyílt szemmel figyeltem minden rezdülését. Amikor látta, hogy nem reagálok, közvetlenül mellém ült. Fölemelte a karját, jelezvén, hogy bújjak oda. Én pedig, mint egy ártatlan kisfiú, aki megriadt valamitől nekidőltem izmos mellkasának, közben próbáltam lenyugtatni vadul dobogó szívemet. Szorosan ölelő karja biztonságot nyújtott, mintha egy láthatatlan védőburkot formált volna körém. Lehunytam a szemem, de azonnal megrohantak a képek, nem mertem újból elaludni.
- Elmondod, vagy ne is kérdezzem? – halk, duruzsoló hangja lágyan csengett a félhomályban. Megráztam a fejem. Nem voltam képes szavakba önteni azt a tekintetet, amit álmomban láttam. A szívverésem lassulni kezdett, a könnyek elhomályosították a látásomat. Gyengének éreztem magam, mint már oly sokszor, mióta megismertem Uruha-t.  Lemondóan sóhajtott, majd inkább kibontakozott görcsösen szorító karjaim közül.
- Ruru… - kiszáradt torkom nem engedte, hogy többet mondjak. Ő felém fordult és némán nézett engem.
- Csak az ablakot akartam kinyitni. Meleg van, nem? – olyan ártatlan tekintettel nézett rám, hogy csak mosolyogni tudtam. Azt hiszem, kicsit erőteljes hangulatingadozásaim vannak az utóbbi időben. Pontosítok. Az elmúlt két napban. Amint kinyitotta az ablakot, megcsapott a hűvös éjjeli levegő. Eszembe jutott, hogy talán beszélgethetnénk, ha már amúgy is itt van a szobámban. De miért is van itt?
- Nem elüldözni akarlak, de… elárulnád mit is keresel a szobámban?
- Ha valaki sikítozik az éjszaka közepén minden ok nélkül, megnézem, hogy mi a gond. Netán baj? – beszéd közben helyet foglalt az egyik széken az íróasztalom mellett.
- Nem, nem erről van szó. Vagyis… kínos. – az utolsó szót inkább már csak motyogtam, szinte én is alig hallottam. Sosem akartam, hogy mások gyengének lássanak.
- Figyelj, Aoi. Tudom, hogy most nem könnyű ez a változás és nem is kérem tőled, hogy szó nélkül tűrd. Amikor nekem vannak rossz álmaim, esetleg nehéz napokon vagy heteken vagyok túl, leülök és dalt írok. Persze ennek az a hatása, hogy elég durva szövegek valamint kemény ritmusok születnek, de kiadom magamból a feszültséget…
Udvariatlan, tudom, de közbe kellett szólnom.
- Te zenélsz? És ez nekem nem is mondtad? Fogadni merek, hogy gitározol… - durcásan meredtem rá. Láttam, ahogy szépen lassan nyaktól fölfelé elvörösödik. Mosolyra húzta ajkait, aztán idegesen túrt a hajába. Mint aki izgul.
- Mondhatjuk úgy is. Talán jobb megfogalmazás, hogy csak próbálkozok. Nincs meg hozzá a tehetségem. Na, nem mintha a gitározáshoz lenne, de igyekszem kihozni magamból a legjobbat. Ebben persze nagy segítség, bármennyire is furán hangzik, az a sok sérelem és elutasítás, ami engem ért. Sosem kaphattam meg azt, amit valójában akartam, mindig be kellett érnem a kisebb dolgokkal. Kiskoromban zenész akartam lenni. Az anyám támogatott is benne, de az apám szava erősebb volt az acélnál is. Nem engedte, hogy tegyem, amit én akarok, megszabta az egész életemet. Most nézz csak rám. Szerinted ezt akarom csinálni? – én mindeközben csak tágra nyílt szemmel némán pislogtam. – Magad is rájöhetsz, hogy nem. Azt sem értem mellesleg, hogy minek kellett belerángatni még egy embert az egészbe. Ha véletlen túl sokat tudsz, akkor megint nekem kell eltakarítanom, azt pedig nem szeretem. Keress magadnak valami kreatív dolgot, amiben kiélheted a mindenféle hajlamaidat és megszabadulsz a feszültségtől. – fölállt, hogy induljon. Már az ajtóban volt, amikor fölocsúdtam.
- Játssz a gitárodon valamit! Csak nekem. Esküszöm, nem árullak el senkinek sem. Becsszó! – jobb kezemet szívemre helyezve néztem rá. Tudni akartam, milyen akkor. Tudnom kellett.
- Nem szoktam senkinek sem játszani, csakis magamnak és az emlékeimnek.
- Akkor csináld úgy, mintha ott se lennék. Na, ne kéresd magad.
Lemondóan sóhajtott, majd újból mosolyogni kezdett.
- Rendben, de maximum holnap. Most nem verhetem fel az egész környéket. – csillogó szemekkel ittam minden szavát.
- Ígérd meg.
- Megígérem. Most viszont próbálj meg aludni, vagy tudom is én.
- Oké, igyekszem. *Oyasumi nasaii.
- Oyasumi. – Az ajtóm bezárult, és aznap éjjel már nem is nyílt ki többször. Fogadni mernék, hogy teljesen más ember, amikor játszik. Már alig várom, biztos nagyon ügyes. Utolsó gondolataim elalvás előtt mosolyt csaltak szomorú arcomra.

Hiába aludtam el már hajnalban, a belső órám nem hagyott nyugodni. Még mindig nyitott ablakomon besütött az újabb nap fénye. Reménnyel töltött meg, mint már annyiszor az életem során. Fáradtan kezdtem kidörzsölni a szememből az álmot, de az agyam hiába volt teljesen éber, a testem ezt még nem tudta. Kellett egy jó tizenöt perc, hogy felvegyem a ritmust. Nappali fényben a szoba egészen máshogy festett. Kellemesnek találtam a mahagóni színű falat. Jó kontrasztot alkotott a fehérrel és szürkével. A házat nagyon csöndesnek találtam, amin már szinte meg sem lepődtem. Lakótársam nem tartozott a legzajosabbak közé, és én sem. A táskám még mindig ott állt a sarokban, behúzott cipzárral és csak arra várt, hogy beletúrjak némi normális ruha reményében. Természetesen nem találtam semmit, amit fel tudtam volna venni egy átlagos napra. Kilestem a folyosóra, sehol senki. Úgy gondoltam, jobb, ha elfoglalom a konyhát és megpróbálom megcsinálni a napi koffein adagomat. Mivel nem láttam egy lelket sem a házban, igyekeztem halkan lépkedni, bár azt is el tudtam képzelni, hogy Ruru lelépett valami reggelit szerezni, így hát benéztem a szobájára. Átfutott az agyamon a gondolat, miszerint kulcsra zárt ajtó fogad, majd öt másodperccel később egy nagyon dühös és nagyon nyúzott Uruha a szobája ajtajában, de szerencsémre az ajtó engedelmesen kinyílt. Beljebb lépve láttam, hogy az ágyon hatalmas káosz van. Papírok hevertek mindenhol, ruhák, egy furcsa színű pléd, köztük egy toll, aminek hegye művészi mintákat rajzolt a hófehér ágyneműre. Mindezek között feküdt egy… nos… egy kupac haj. A szőkésbarna tincsek kusza egyveleget alkottak, ezzel eltakarva az arcát. Békésen szuszogott, mint egy ártatlan bárány. A gond csak annyi, hogy ő nem éppen a bárány kategória. Csendben figyeltem, ahogy alszik. Mocorogni kezdett, majd nyöszörgő hangokat hallatott. Vigyorogva néztem és már nem álltam messze attól, hogy fetrengve kezdjek el nevetni. A hajkupac életre kelt, mögüle pedig egy kissé begyógyult szempár pislogott ki. Miután realizálta, hogy én vagyok az, aki mindjárt elkezd hahotázni, miközben ő álmosan próbálja nyitva tartani a szemét, egy morgás kíséretében újra párnáiba fúrta az arcát. Mutatóujjammal határozottan megböktem, mire újabb állatias hangot hallottam. Vihogva elfordultam és gyors léptekkel elhagytam a szobát. A konyhába érve töltöttem kávét magamnak, meg neki is, bár nem tudtam hogyan szereti, úgyhogy mindent kihagytam belőle. Majd kiegészíti azzal, amivel akarja. Épp az utolsó kortyot nyeltem le, amikor halk csoszogásra lettem figyelmes. Számítottam rá, hogy tényleg felébresztettem őt, a hangokon pedig megint csak mosolyognom kellett. Hirtelen elcsendesedett minden, majd pár perc némaság után kinyílt a konyhaajtó, mögötte pedig megjelent ugyanaz a kócos fej, ami nem is olyan rég még az ágyban nyöszörgött.
- *Ohayu.  – köszöntöttem vidáman, a mosolyom levakarhatatlan volt. Jókedvvel ébredtem, ráadásul jól szórakoztam a lakótársamon is. Ő csak bólintott egyet, jelezvén, hogy hallotta mit mondtam és ő is így gondolta. Fáradt szemei felcsillantak, amint meglátta a pulton árválkodó csészét, benne a még mindig gőzölgő fekete itallal. Önmagához képest gyorsan magához vette és jó mélyen beszippantotta az illatát.
- Nem tudom miféle ízesítést kedvelsz, úgyhogy inkább nem raktam bele semmit sem. Remélem nem gond. – Még mindig bágyadt tekintettel nézett fel a kávéjából.
- Feketén iszom. – Természetellenes lassúsággal vonszolta magát kifelé, vissza a hálók irányába. Már arra gondoltam, hogy visszafekszik és tovább alszik, annak ellenére, hogy már nyolc óra is elmúlt. A csoszogás abbamaradt, majd újra felhangzott, ezúttal némi szitokszóval kísérve. Hangos puffanás, csörömpölés és újabb sor szitkozódás. Eltelt egy perc, még mindig semmi. Két perc. Három. Megmozdult az ajtó, mögötte egy morcos Uruha rontott be, pólóján mélybarna folttal. A bögrét az asztalra csapta, utána a pólóját vette le. Azonnal a csap alá tartotta, hogy a folt ne ivódjon bele még jobban. Megint káromkodott egy keveset én meg csak vigyorogva figyeltem. Észrevette.
- Te meg mit mosolyogsz, mint valami idióta? – Dühös hangján megint elnevettem magam. Egyszerűen annyira nevetséges volt, ahogyan reggel viselkedett. Azt hiszem, ehhez hozzá tudok szokni.
- Én ugyan semmin. – ő csak bosszúsan fújtatott, még mindig a pólóját mosva.
- Akkor hozd le a szobámból a cigimet meg egy másik pólót. – vakkantotta.
- Miért nem mész fel érte te magad? Én amúgy sem szeretek mások cuccai közt nyúlkálni. – durcásan összefontam két karom a mellkasom előtt. Előszeretettel húzom mások agyát, többnyire ezért nem kedveltek sosem. Uruha továbbra is morcosan, de magától fölcaplatott az emeletre, hallottam, ahogyan vadul kirántja a szekrénye ajtaját és elkezd a ruhák között turkálni. Nem sokkal később nyitódott az erkélyajtó, majd hangos csattanással zárult. Eltöröltem a bögrét és újabb adag kávét töltöttem neki. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz egy kis ugratástól és semmi kedvem nem volt haragban lenni vele. Már messziről láttam, hogy pöfékel. A nehéz erkélyajtó lassan nyílt ki, kezemben a bögrével mellé léptem. Mélyen beleszívott a nikotinpálcába, leszorította a tüdejébe, aztán felém fordult. Rám nézett, a kávéra, aztán vissza. Elfordult a hamutál felé, hogy elnyomja a cigit, közben orrából fölszállt a szürke füst. Még egy percig csak állt nekem háttal, aztán megszólalt.
- Nem rád haragszok, hanem inkább magamra. Egy reggelt sem tudok végigvinni szerencsétlenkedés nélkül. Ez vagyok én. Amúgy, köszi a kávét. Rendes tőled, csak az ébresztést, máskor hagyd ki, légy szíves. – Elmosolyodott és elvette a kezemből a forró bögrét. Párszor megfújta, aztán belekortyolt. Elismerően bólogatott, én meg továbbra is vigyorogtam.
- Na de most már vakard le azt a mosolyt a képedről, mert kezd idegesíteni. – Megjegyzése kicsit szíven ütött, de amikor pajkosan beleborzolt a hajamra, rájöttem, hogy jól esik neki, hogy nevethet valakivel. Eddig gondolom nem volt túl sok lakótársa, bár én ezt nem tudom.
- Uruha. Van egy kis problémám. – érdeklődve nézett felém én meg folytattam – Nincs normális ruhám.
- Oh, hát akkor keressek neked valami vagy felveszed azt, amiben voltál, amikor összefutottunk? Nekem amúgy is vennem kell egy új nadrágot, szóval mindenképpen el kell mennem, de akkor gyere te is, aztán veszel majd valamit. – Már indult volna be, amikor eszembe jutott egy nem éppen elhanyagolható dolog.
- *Eto…
- Igen?
- Nekem… Szóval… nincs pénzem ilyesmire. Mivel már jó ideje nem volt normális munkám és a lakásom bérleti díját is épphogy ki tudtam fizetni ebben a hónapban. – Ahogy ezeket a szavakat kimondtam, elszégyelltem magam és arcomról lefagyott az eddig kitartóan villogó mosoly.
- Értem. Nem tudok kölcsönadni, csak nagyon keveset, úgyhogy akkor most beszerezzük a legfontosabb dolgokat, aztán majd visszaadod, rendben?
- Én… nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. Miért vagy velem ilyen kedves? - bizonytalanul a szemébe néztem.
- Nézd, ha szeretnéd, én lehetek a rémálmokban szereplő elmebeteg és őrült, perverz lakótárs is, ha az neked jobban tetszik.
- Nem én nem így értettem, csak azt áruld el nekem, hogy miért és akkor megnyugszom. Vissza akarom adni azt a kedvességet, amit másoktól kapok.
- Legyen elég annyi, hogy megmosolyogtatsz. Ez pedig nagyon keveseknek sikerül. – Fogta magát és bement a házba.
- De hát… - akartam utána szólni, de feleslegnek bizonyult. Megkedvelt? Ez nekem fura. Nagyon fura. Mire felértem a szobájába, már utcai ruhába volt öltözve és éppen a szekrényében kutakodott. Halkan motyogott valamit, én meg csak egyik lábamról a másikra álltam. Nem tudtam, hogy meg kéne-e szólalnom, vagy esetleg otthagyni őt. Mindkét kezével mélyen bent járt már, mikor észrevett engem is.
- Oh, Aoi. Gyere csak ide. Azt hiszem találtam neked valamit. – Félénken odaléptem mellé, mire elővett egy hófehér, szűk szabású nadrágot, meg egy fekete V kivágású pólót. A nadrágot hozzám mérte, aztán a kezembe adta, hogy vegyem fel. Szépen lassan elvonultam a szobámba, magamra zártam az ajtómat is. A kezemben tartott ruhák mindegyike könnyű, finom anyagból készült, nem volt szívem magamra venni őket, de valamiben el kellett mennem a házból. Kerestem egy fehér alsót is, hogy biztosan ne üssön át a nadrágon. Amikor felvettem, egy pillanatig azt hittem, nem fogom tudni felhúzni, annyira szűk szabású volt. Végül szenvedéseimet siker koronázta. A tükörbe nézve rájöttem, mennyire nyúzott arcom van és ez milyen borzasztó érzést kelthet másokban. Épp a gondolatfonál közepén tartottam, amikor Uruha átkiabált hozzám, miszerint van-e egy szemceruzám, mert az övé elfogyott. Ha ő, akkor én is. A sminkcuccal a kezemben átsétáltam hozzá, ő pedig meglepődve nézett.
- Hh. Mintha rád öntötték volna. Most pont olyan vagy, mint én. – Közelebb hajolt – Még az illatod is olyan, mint nekem. – halkan felnevetett. Én is vele nevettem. Kezébe adtam a kis táskát, hogy válogassa ki, ami kell neki, mert én úgysem tudom mi mire való.
- Te nem…? – jelentőségteljesen mutatott a sminkkészlet felé.
- Fogalmam sincs, hogyan kellene, úgyhogy azt hiszem, kihagyom.
- Na, akkor majd megcsinálom neked. Úgyis szeretek másokon kísérletezni. – Már a gondolat is megriasztott, hogy Ő vesz majd kezelésbe, de ahogy belenéztem a tükörbe, realizáltam, hogy egy aszott hulla is szebb nálam. Percek alatt elkészült, én addig kifésültem a hajam és megigazítottam. Azután következett a neheze. Sosem bírtam, ha hegyes dolgok közelítettek a szememhez és ez igaz volt a sminkes termékekre is. Félórányi szenvedés, magyarázás és némi könny után végre én is menetre készen álltam. Lerobogtunk a garázsba, ahol csak egyetlen autó állt. Egy Bugatti Veyron. A gyönyörű áramvonalas kocsi büszkén állt a parkolóban, akár egy rajt előtt álló fekete versenyló.
- Na mi van? Nem tetszik? – kérdezte nevetve.
- Nem. Vagyis de. Érted. Hűha. – zavarosan motyogtam már megint. Ez annyira jellemző volt rám. A gondolataim kifejezésében nem voltam jó.
- Szállj be és akár indulhatnánk is.  Nem szeretem sokáig húzni az ilyen kiruccanásokat. – Határozott mozdulattal fölrántotta a járgány ajtaját és beült a volán mögé. Én eközben megszeppenve ácsorogtam és szemléltem a csodálatos teremtményt.
- Aoi! Ha nem szállsz be most rögtön, akkor itt hagylak, úgyhogy légy oly szíves és igyekezz. 
- Megyek, megyek, csak olyan szép!
- Ráérsz még gyönyörködni benne, ha visszajöttünk. – óvatosan kinyitottam az ajtót és behuppantam az ülésbe. A motor halkan beindult aztán egész úton mélyen duruzsolt. Útba ejtettünk jó néhány ruhaüzletet, ahol Uruha bankkártyáját megfosztottunk sok pénztől, de ez nem állt az örömünk útjába. Jól éreztem magam, és ahogy láttam Ő is élvezi az egészet. Az utolsó üzletbe tartottunk, amikor magam előtt megláttam egy túlságosan ismerős hajkoronát. Pár lépéssel járt csak előttem, mégsem érezte, hogy figyelem. Ruru-ra pillantottam, de ő már a kirakatot bámulta kezében öt-hat táskával különbféle boltokból. Haboztam. Végül eldöntöttem, hogy ha már itt van, váltok vele néhány szót.
- Taka – hangom erőtlennek tűnt a nyüzsgő emberek között, megköszörültem a torkom és újból megpróbáltam, most már határozottabban. – Takanori! – A festett barna hajtömeg tulajdonosa felém fordult, majd kerek szemekkel bámult rám.
- Yuu? Te meg… mit keresel te itt? – hitetlenkedve nézett rám, én pedig meglágyult szívvel pislogtam vissza.
- Itt lakom. – csípőre tett kézzel megállt előttem, majd vihogni kezdett.
- A plázában?
- Jajj, nem úgy, baka! Itt, Tokióban. Miért, talán furcsa, hogy találkozol egy baráttal? – Az utolsó szót nyomatékosan kihangsúlyoztam, reménykedve, hogy felrémlik benne mi történt a múltban köztünk.
- Gyere, igyunk egy kávét aztán beszélgessünk. – Szívesen elmentem volna vele, de mivel nem voltam egyedül, így kénytelen voltam visszautasítani. Ennek természetesen nem örült, amit meg is értek. Ha a helyében lettem volna, fülön csíptem volna magam és elrágattam volna.
- Ha nem, hát nem. De mondd csak. Nem futunk össze akkor később? Ha már így ugrott a beszélgetés, legalább később megejthetnénk. – Éppen meg akartam szólalni, hogy persze, megyek én bármikor, csak szóljon, de egy rekedtes hang megelőzött.
- Köszönjük a kedves meghívást, de Aoi-nak éppen dolga van és a közeljövőben sem fog ráérni. – Ruki tágra nyitott szemekkel bámulta a fölé magasodó Ruru-t. Kényelmetlenül éreztem magam és kétségbe esetten próbáltam valami megoldást kieszelni, de az agyam cserbenhagyott. Tátott szájjal meredtem Uruha-ra.
- KI maga, hogy megmondja nekem, hogy a barátom mikor ér rá? – Nem véletlenül Ruki a legjobb barátom. Mindig is kiállt mellettem, bár az utóbbi időben ez egyáltalán nem mondható el róla. Tiszta paradoxon. Mindig pattogott, ha akart valamit. Akár egy kisgyerek. Ha valaki ellent mondott neki, attól meg tudott őrülni. Most is ez volt a helyzet, lelki szemeim előtt szinte láttam, ahogy kezd felforrni a vére és egyre idegesebb. Határozottan mellkason bökte Uruha-t, majd még egyszer.
- Maga – bökés – egy – bökés – senki – bökés – úgyhogy ne szóljon bele a dolgomba! Értve vagyok? – Közben Uruha megsemmisülve állt mellettem és tűrte, hogy töpörödött barátom ordibáljon vele. Meghunyászkodva hajtotta a fejét egyre lentebb, én meg csodálkozva figyeltem, ahogy egy százhatvankét centis ember kiosztja a jó száznyolcvanas Uruha-t. Hiába, a hierarchia még mindig működik. Amikor végre abbahagyta és kifulladva levegőért kapkodott, Uruha kapott az alkalmon és bocsánatot kért, majd elindult visszafelé, engem is magával húzva. Nem akartam újra elveszteni a barátomat és ebben senki sem gátolhatott meg.
- A számom a régi! Hívj fel! – kiabáltam vissza. Ruki felemelt kézzel intett, aztán a tömeg elnyelte és többé nem láttam. A kocsihoz érve Ruru elengedett, én meg már magamtól is mentem utána. Nem akartam jelenetet rendezni, de nekik kettejüknek sikerült.
- Ki volt ez? – számon kérő hangja kettévágta a gondolatomat.
- Hogy-hogy ki volt? Az egyetlen barátom! – én is kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Jó. Akkor nem találkozol vele. – mintha áramütést kaptam volna. Beszállt a kocsiba és várt rám. Szavai mélyen megsértettek, de mégis Ő az, akinek köszönhetem, hogy élek. Korábban Ruki-ra mondtam ugyanezt, most pedig rá. Kelletlenül ültem be mellé, de rá se néztem. A Bugatti motorja morogva életre kelt, belém fojtva minden szót. Egész úton állati hangon dübörgött alattunk, mi pedig meg sem szólaltunk. Reméltem, hogy Ruki hallotta, amit még visszakiáltottam és majd fel fog hívni. Ó, Chibi. Nem is tudod mibe keveredtél…

* Megjegyzés: Az álom képei megtörtént eseményeken alapulnak, csak egy része kitaláció és csak egy szeletet ragadtam ki az eredeti történetből!

*Oyasumi nasaii – Jó éjszakát japánul.
*Ohayu – a magyar ,,szia” megfelelője.
*Eto – Ez olyan kifejezés, mint a magyarban az hogy ,,izé” vagy az ,,ööö…”.