Bevezető.

Az ember általában akkor boldog, ha meg van mindene. Van munkája, tető a feje fölött, családja, esetleg még jól is keres. Ehhez képest itt vagyok én. Van hol dolgoznom, lakásom is van, családom már csak volt, de még sem vagyok boldog. Hogy miért nem? Az állásom bizonytalan, hiszen csak alkalmi munkát tudok vállalni, végzettség híján ennyit tehetek. A lakásom egy kis lyuk a szegény negyedben, Tokióban. Állandóan beázik, a főbérlőm egy bolond öregasszony, akinek a memóriája nem túl jó, ha a havi lakbérről van szó. A családom? A szüleim tizenegy éve lezuhantak egy Amerikába tartó géppel. És hogy én miért nem voltam rajta? Azért, mert eltévedtem a reptéren. Csak a szerencsén múlott, hogy egyáltalán még életben vagyok.

A rendőrök találtak rám és ők közölték a rossz hírt, majd nevelőotthonba kerültem. Ott tengettem üresen a napjaimat, nem beszéltem senkivel, teljesen bezárkóztam. Egyetlen barátom sem volt, de nem is vágytam senkire. A lelki fájdalommal magam kellett, hogy megküzdjek, bármennyire is nehéz volt. A nevelőnő nem kedvelt túlságosan, így rá sem számíthattam. Amikor tizenhat éves lettem kaptam egy kisméretű válltáskát, benne egy borítékkal, amiben mindössze 100 yen lapult rám várva. Ez volt az útravalóm, innen indultam. Első dolgom volt valami lakásfélét keresni, de egy tizenhat éves, nevelőotthonban nevelkedett srácnak fogalma sincsen ezekről. Akkoriban Tokióban voltunk elszállásolva, a város legdélibb szegletében. A belvárosba indultam gyalogszerrel. Naivan azt hittem, könnyen találok szállást és már aznap este meleg, puha ágyban aludhatok. A tervem csődöt mondott, mert az összes lakás csillagászati árakkal büszkélkedett, nekem pedig volt 100 yenem, amivel semmit sem tudtam kezdeni. Az éjszakát egy koszos, büdös és sötét sikátorban töltöttem, de a reggel első sugarai újabb adag reményt adtak nekem. Előröl kezdtem a keresést, most már a külsőbb régiókat vettem szemügyre. A gyomron hangosan jelzett, hogy szívesen magához venne némi táplálékot, hát egy bolthoz mentem. A lehető legolcsóbb terméket vettem meg, de még így is 25 yenbe került. A pénzem fogytán volt, lakást pedig még mindig nem találtam. A sors fintora, hogy délután hatalmas vihar szállt le Tokióra, ezzel elvágva engem minden lehetőségtől. Egy valamelyest fedett buszmegállóban álltam és vártam a csodára. Hittem benne, hogy egyszer nekem is jó sorom lesz, olyan, mint amilyen a szüleimé volt, amíg meg nem haltak. Végül is, nem minden japán jut el Amerikába. Ott álltam a megállóban, hátamat a szélnek vetve és csak sírni tudtam. Amikor elindultam, elhittem, hogy képes leszek megállni a saját lábamon, de erre vajmi kevés esélyt láttam azokban a percekben. Ha ez még mindig nem volna elég, egy fekete autó robogott az úton, a kerekei pedig rám fröcskölték a pocsolyából vizet. A hátamon a ruhám teljesen átázott, de én csak fogvacogva álltam és reménykedtem. Még mindig hittem. A kocsi továbbhajtott, majd pár percre rá, jött egy másik és így tovább. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem fogom föladni. Találomra kiválasztottam egy utcát és arra indultam. Már nem érdekelt, hogy a ruhámból csavarni lehet a vizet, hogy valószínűleg tüdőgyulladást kapok. Csak mentem. A város egy kihaltabb utcájára tévedtem, ott már járda sem volt, így kénytelen voltam az út közepén sétálni tovább. Éreztem, hogy nekem arra kell mennem, ezért nem is fordultam meg és mentem vissza a forgalmasabb környékre. Minden neszre megriadtam és tartottam attól, hogy az egyik sikátorból majd meg fog támadni valaki és még azt a kis pénzemet is elveszi tőlem, de nem történt ilyen. Elértem az utca legmagasabb pontját és megálltam egy percre. Akkor azt kívántam, bár ne eresztett volna gyökeret a lábam épp az út közepén. Egy gyönyörű fekete sportkocsi hajtott felém nagy sebességgel. Ablakai sötétítettek voltak és nem úgy tűnt, mint ami a közeljövőben le fog fékezni. Én csak álltam és néztem az autót az esőfüggönyön keresztül. Az pedig nekem hajtott. Hatalmas ütést éreztem az oldalamon, a lökés erejétől pár métert repültem az utca másik oldaláig.  Hallottam, ahogy csikorognak a fékek, a nedves aszfalton csúsznak a kerekek, láttam, amint kiszáll egy magas férfi a kocsiból, de csak homályosan. Mire odaért hozzám a fejem halkan koppant a betonon és elmerültem az álmok világában.
Az ébredésem korántsem volt kellemesnek mondható. A szememet bántotta az éles fény, a bordáim fájtak és a jobb lábamat nem éreztem. Olyan volt, mintha meghaltam volna. Nem tudtam hol vagyok, csak azt, hogy puha és meleg ágyban fekszem, egyértelműen tiszta környezetben. Hallottam a gépek egyenletes csipogását. Hamar rájöttem, hogy valószínűleg kórházban vagyok. Kis idő elteltével a fejem is elkezdett hasogatni. Újra kinyitottam a szemem hátha kaphatok segítséget, de csak egy nagyjából velem egykorú, szürke szemű fiú nézett rám az ágy széléről. A lélegeztető cső miatt nem tudtam megszólalni, csak némán pislogtam. Ő is csak nézett rám, engem pedig kezdett idegesíteni, megoldásképpen újra becsuktam a szemem. Úgy tettem, mint aki alszik, amit a szürke szemű el is hitt. Azt gondolta nem hallom.
- Kyo, kérdezd meg a papát, hogy nálunk maradhat-e. Mégis csak elütöttük.
- Igen. – Hallgattam, ahogyan a Kyo nevű ember lassan, csoszogva elhagyja a szobát.
Próbáltam továbbra is alvást színlelni, kevés sikerrel, mert a fiú megbökött és végül hozzám szólt.
- Nem kell ám tettetned, hogy alszol. Tudom, hogy ébren vagy, csak be vagy tojva. Ne aggódj, nem eszlek meg. Fél fogamra se lennél elég. – Halk nevetése körbelengte a szobát.
Lassan kinyitottam a szemem és megpróbáltam nemet inteni a fejemmel, de a nyakam is fájt.
- Nem ajánlom a mozgást. Pár csontod azt hiszem eltört. Oh, bocsánat. De udvariatlan tudok lenni. Matsumoto Takanori vagyok. De szólíts Taka-nak, vagy Ruki-nak. És téged hogy hívnak?
Én eközben csak levegőt venni voltam képes.
- Elnézést. Elfelejtettem, hogy nem tudsz most beszélni. Viszont mennem kell, de hamarosan visszajövök. – mondta nagy mosollyal az arcán, majd kisétált az ajtón. Ekkor láttam, hogy még nálam is alacsonyabb. Eltelt egy óra, a nővér bejött és beadott fájdalomcsillapítót, úgyhogy újra még álomtalan alvásba merültem. Taka visszajött, ahogy azt megígérte, de én közben aludtam. Ott hagyott egy tábla csokit, ebből tudtam, hogy valóban ott járt. Heteken keresztül bent tartottak. Egy részről örültem neki, mert elláttak mindennel és nagyon kedvesek voltak, de emiatt egy időre fel kellett hagynom a céljaim elérésével. Egy hét múlva már beszélgettem egy keveset Taka-val. Nem túl sok közös volt bennünk. Fölajánlotta, hogy lakjak náluk, de én elutasítottam. Nem akartam élősködni másokon, engem nem így neveltek. Elhatároztam, hogy amint kijutok a kórházból, keresek munkát és lakást is. A felépülésem fájdalmas volt, de az orvosok szerint szépen gyógyultam. Törött bordáim már nem fájtak, de a nyakam még igen. Ez idő alatt Taka egyszer sem kért bocsánatot azért, hogy gyakorlatilag szándékosan elgázoltak. Sosem beszéltünk róla és nem láttam értelmét annak, hogy emlékeztessem erre az apróságra, így hát hallgattam. Amikor végre elhagytam a kórházat, Taka mindenképpen haza akart fuvarozni engem. Nem mondhattam nemet, annyira kérlelt. Az egyetlen cím, ahova elvihettek engem, a nevelőotthon volt, amikor odaértünk, azt kívántam bárcsak megnyílna alattam a föld. Új barátom ekkor tudta meg, hogy árva vagyok és nincs hova mennem. Emiatt újra előhozakodott azzal, hogy lakjak nála. Itt hallottam először és utoljára is, hogy valamiért bocsánatot kért. Elmondta, hogy sajnálja a balesetet és ez a legkevesebb, amit tehet értem, fogadjam el mindenképpen. Végül belementem, nem volt más választásom.
Még aznap beköltöztem hozzájuk. Az apja egy nagyon neves és gazdag előkelő, de ugyanakkor nagyon kedves is. Az anyjával együtt a legtöbb időt házon kívül töltötték. Az épület hatalmas volt, Ő és én töltöttük meg élettel és nevetéssel. Ahogy már teljesen felgyógyultam kaptam egy külön szobát is és elkezdtem munkát keresni. Az apja szerint ilyen fiatalon még nem kellett volna dolgoznom, de nekem ez volt a célom. Nem akartam a nyakukon lógni. Természetesen iskolai végzettség nélkül nem találtam semmit. Ráadásul kiskorú voltam, így még jobban meg volt nehezítve a munkavállalás. Két év telt el úgy, hogy náluk laktam. Ott ébredtem reggelente, reggeli után elkísértem Taka-t iskolába, és jártam a várost. Délután elé mentem Kyo-val együtt, onnan pedig vissza a házba, ahol segítettem Taka-nak megírni a leckét. Délután játszottunk vagy csak beszélgettünk a jövőnkről. Gyakran előfordult, hogy áthívta pár barátját is. Velük nem kötöttem hosszabb távú ismeretséget, de nem is vágytam rá. Ilyenkor mindenki kapott tanácsokat a többiektől, természetesen engem szedtek elő azonnal. Akkoriban menőnek számított a színes haj, ezzel ellentétben az én fekete sörényem nem volt kihívó. Persze Ruki, mint minden rendes divatkövető, állandóan hajszínt változtatott. Sokszor festettem át a tincseit, és egy idő után arra se emlékeztem milyen volt az eredeti színe. Egyzser belenéztem a szekrényébe. Tátott szájjal bámultam a rengeteg ruhát. Mindegyik márkás darab volt, és mindenből csak egy volt. Eleinte vele laktam egy szobában, az ő ágyában aludtam, de amint felgyógyultam, saját bejáratú szobát adtak. Szürke szemű barátom megengedte, hogy olyanra  rendezzem be magamnak, amilyenre csak akarom. Ebből az lett, hogy kaptam egy hatalmas dupla ágyat és egy íróasztalt. Nekem nem volt többre szükségem, bár sokszor megkérdőjelezték a döntésemet. Amikor betöltöttem a tizennyolcat úgy döntöttem továbblépek. Ő volt a legjobb barátom, nem akartam otthagyni, ezért megígértem neki, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Az apja cégénél kaptam munkát, irodai kisegítőként dolgoztam. Nem kerestem sokat, és jogilag még kiskorú voltam, de így legalább nem élősködtem senkin sem. Találtam egy egyszobás lakást, ami megfelelt az igényeimnek. Ruki-val napi szinten találkoztunk. Vagy ő, vagy én kerestem. Idővel, amikor már volt telefonom a találkák ritkultak, átvette a helyüket a telefonos társalgás. Ezektől függetlenül még mindig ő volt az egyetlen és legjobb barátom Tokióban. Három évvel később kiléptem a cégtől. Nem nekem való volt a munka, tudtam, hogy számomra több kell az élettől. Amikor távoztam, elbúcsúztam az apjától is, mert éreztem, hogy nem fogom viszont látni. Azon a nyáron meghalt. Szürke szemű barátom eleinte hozzám fordult, de nem tudtam neki segíteni, csak annyit, hogy mellette maradtam. Az apja cége már az Ő tulajdonában volt, de képtelen volt gondoskodni róla. Nem csak azért, mert fiatal, hanem mert a gyász nagyon megviselte és magába fordult. Egyre jobban eltávolodott tőlem, és bármennyire akartam, nem tudtam segítő kezet nyújtani neki. Néhány év leforgása alatt teljesen megszakadt mindenfajta kapcsolat kettőnk között. Ekkor már engem is ellökött magától. Nem hagyta, hogy ott legyek vele, amikor kellett volna. Bántott, hogy nem tudok a segítségére lenni, de nem akartam ráerőltetni magam, ha egyszer nem kívánta a társaságomat. A következő év mindkettőnknek nehéz volt. Én továbbra is egyedül laktam, de a munkahelyemről gyorsan kirúgtak. Már a legjobb barátomra sem tudtam támaszkodni, hiszem alig beszéltünk, és akkor sem került szóba, hogy velem mi van. Minden alkalommal elmondta, hogy milyen rossz neki, hogy az élete kettétört és képtelen ezzel megbirkózni. 

Egyik éjszaka úgy döntöttem, nem érdekel, hogy mi lesz holnap és lementem a helyi bárba inni.